Rúzsa Magdolna csak úgy ragyog az örömtől. Megküzdött érte…
– Nem mondom, hogy az én életemben nem történtek régebben is szép dolgok – emlékszik vissza, de hamar megakad. – Csak aztán jött az a lejtő… Az egész családom elindult rajta, és nem volt megállás. Nagyon nehéz, amikor végignézed, hogy a szüleid megszakadnak a munkától, de hiába. Emlékszem, apukámmal – aki nagyon-nagyon szorgalmas ember – többször is előfordult, hogy hónapokat dolgozott végig úgy, messze tőlünk, külföldön, hogy utána becsapták. Egyszerűen nem fizették ki a bérét. Egyik napról a másikra éltünk, szó szerint. És sajnos, ez még most sincs másképp, de talán majd… Legalább már van remény. Mert amikor semmi alapod nincs, amire bármiféle jövőt építhetnél, hát, azt az érzést nem kívánom senkinek. – Szabadkozik, nehogy bárki úgy értse, panaszkodik. – Én soha nem szégyelltem, hogy csóró vagyok… Eszem, az van, és az sokkal fontosabb. Próbálkozunk mi mindennel: állatokat tenyésztünk, anyukám tortákat süt, azokat próbálja eladogatni… És mesemondó – boldogan húzza ki magát. – Ez az egyik, amiért nagyon-nagyon büszke vagyok rá: amellett, hogy szinte csak a rossz történt velünk, két éve eljött a Mátyás Király Mesemondó Versenyre, ő képviselte a vajdaságiakat a felnőtt kategóriában, és második lett!

Mégis, volt egy pont, amikor Magdinak szinte minden reménye elveszett. Az egészségügyi középiskola után, ahol szülésznővérnek tanult, nem vették fel a tanítóképző főiskolára. Hiába az iszonyú kemény tanulás, a küzdelem, az akarás, a nagyon jó eredmények. Nekiindult hát a munkakeresésnek. Gondolta, összegyűjt egy kis pénzt, aztán jövőre újra irány a felsőoktatás.
– De nem kaptam munkát. Sehol. Akkor úgy éreztem, életemben először igazán, hogy innen nincs kiút. – De most kisimul az arca, egy csapásra. – És akkor láttam meg a Megasztár-felhívást. Összenéztünk anyummal. Ő tudta, mennyire vágyom rá, hogy sok embernek énekelhessek, hogy láthassam az arcukon, mit éreznek akkor… Az én anyukám pedig megfogta a kezem, és azt mondta: „Most pedig indulok, előteremtem a pénzt. Aztán elmegyünk Pestre.” És így lett, ahogy mindig, most is szerzett pénzt, hogy honnan, el nem tudom képzelni. Kitörés? Nekem ez volt az. Hogy eljöttem arra a válogatásra. Hogy kapok egy lehetőséget, hogy ne süllyedjek el. Azóta pedig csak érkeznek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb pillanatok! Amikor legelőször álltam a zsűri előtt… Láthattam a reakcióikat. Hogy ilyen nagy emberek valóban figyelnek rám! Nekem ez volt az igazi kárpótlás. Ott álltam, és azt éreztem: minden rossz azért történt velem, hogy ezt a pillanatot igazán át tudjam élni. Hogy igazán értékelni tudjam. És amikor kijöttem a válogatásról… Aznap volt anyukám születésnapja. Soha nem felejtem el azt az örömöt az arcán! Annak örült, hogy még soha nem látott annyira, felhőtlenül boldognak. És most már tudom, ő is érzi a reményt. Hogy talán mégiscsak lesz valami.

Megint szabadkozik, nehogy félreértsem, ő nem akar sokat. Csak egy biztos, nyugodt életet. Végre. És hogy mi lett volna, ha nincs a Megasztár? Azt mondja, akkor is nekiindult volna a világnak, egy kis hátizsákkal, szerencsét próbálni… Mert ő hisz benne: végül mindig úgy történnek a dolgok, ahogy történniük kell.
– Én tudom, hogy sokszor vétkeztem. Meg is kaptam érte a büntetést. De azt is tudom, hogy amikor nem vétkezel, kapsz érte ajándékot…